Viszonylag későn kezdtem foglalkozni a fotózással, gimnáziumban egy fakultáció keretein belül fogtam először (akkor még csak filmes) tükörreflexes gépet a kezemben és ekkor sajátítottam el a laborálás alapjait is. Sajnos ez a fakultáció a többiek érdeklődésének hiányában elmaradt és csak egy évig tartott, amit sok év eseménytelenség követett, mert hiába tett rám mély benyomást a műfaj, annak idején elég drága lett volna normális felszerelést vásárolni, a fotók előhívási költségéről nem is beszélve.
2010-ben azt vettem észre egy műszaki áruházban, hogy újonnan relatíve olcsók a kezdő digitális tükörreflexes gépek és a hozzá való optikák, úgyhogy gyorsan a használt piac felé fordultam, ahol pici pénzért egy komplett szettet tudtam venni egy magánembertől, ezzel egyidejűleg elkezdtem járni a Bársony István Fotóklubba, ahol az akkori tagok szárnyaik alá vettek és rohamos léptekkel szívtam magamba mind a technikai tudást, mind a képalkotás fortélyait, ezért nagyon gyorsan kinőttem a felszerelésemet, muszáj volt fejleszteni, de pénz nem volt rá, így kénytelen voltam kicsit kereskedni, olcsón venni, haszonnal eladni, aminek az lett az eredménye, hogy gyakorlatilag az abszolút kezdő fényképezőgéptől és objektívektől lépésről lépésre, megmászva a ranglétra minden fokát, eljutottam odáig, hogy profi eszközeim lettek, majd jött az ötlet, hogy ha már ennyit áldoztam erre a “hobbira”, akkor már profitálni is kéne belőle, elkezdtem pénzért fotózni, esküvőt, portrét, rendezvényt, termékeket, majd beiratkoztam egy két éves fotós iskolába is, hogy számlát is tudjak adni.
Katona Gábor
Ahogy egy kedves fotós ismerősöm mondta: “Szerintem az a jó kép, ami megismételhetetlen.” Én ezt a kijelentést abszolút magaménak érzem, aminek következtében nem szeretem a statikus témát, az olyan képeket, amik láttán az az ember első gondolata, hogy ezt én is megtudnám csinálni, viszont irigylem is azokat, akik a várost járva olyan épület, vagy tájrészleteket látnak meg, ami nekem soha nem jutna eszembe. Én szeretem A PILLANATOT elkapni. Jó időben, jó helyen, jó felszereléssel és jó felkészültséggel, azt a pillanatot, ami nagy valószínűséggel másnak nem lesz meg.
A legtöbb képem egy megismételhetetlen pillanatot örökít meg, számomra ez jelenti a legnagyobb kihívást, szeretem a lehető legjobb pozícióból elkapni azt az egy pillanatot, amit ott és akkor nagy valószínűséggel csak nekem sikerült, vagy legalábbis a helyezkedésemnek, vagy a képfeldolgozásnak köszönhetően csak nekem lesz meg az a kép. Erre a különböző sportesemények a legalkalmasabbak, ahol nincs második lehetőség, az embernek vagy sikerül egy képbe zárni a jelenetet, vagy nem.
Szeretem továbbá stúdió körülmények között is lencsevégre kapni a témát, ilyenkor több vakut használok és olykor órák telnek el a megfelelő beállítások finomhangolásával, mielőtt exponálok egyet. A kreativitásnak itt semmi nem szab határt, ha már egy vakut arrébb teszek, vagy a fényerejét állítom át, akkor már más lesz a kép, mondhatni, hogy ezekben az ezekben az esetekben készült képek is egyediek.
Viszonylag nagy hangsúlyt fektetek az utómunkára, mert bár igaz, hogy egy fotósnak úgy kell fotózni, hogy az előhívás után már kész állapotban legyen, de szerintem ez még a régi iskola szerint volt így, az analóg korszakban. Mi, a digitális technika gyermekei, már nem kifejezetten fotósok vagyunk, hanem digitális képalkotók, hiszen a technikai lehetőségeink sokkal tágabbak, mint egykor a filmes korszakban.
Képeim
